Wolf

A hét eleje óta kísért a farkas.
A munkahelyemet elhagyva egy ponyvás teherautó kanyarodott elém, melyre nagy betűkkel a Farkas volt felírva. Amint eltűnt a látóteremből, egy személygépkocsi állt előttem. A rendszáma WOLF-. Még vissza is kellett gondolnom, hogy tényleg a teherautón láttam-e a farkast, vagy automatikusan fordítottam.
Otthon, egy ritkán látogatott helyiségben :o), egy naptáron rögtön október 31-e ötlött a szemembe: Farkas névnapja.
Ma, a várost autóval járva, csak úgy nézelődtem. Az egyik hirdetőtáblán mit látok? Wolf Kft.
Na, ez már teljesen felcsigázott. Ezek jelek, vagy csak annyira tetszik ez a szó, hogy minden megjelenésére felkapom a fejem? Különben szeretem a farkasokat :o)

Mások II.

Tegnap elmentem a Tecsóba vásárolni. Már mindennel kész voltam, amikor is az újságos sorra keveredtem. Meg szoktam nézni a heti, havi lapokat és átlapozás után kiválasztom, hogy érdemes-e költeni rájuk. Így a kezembe akadt néhány magazin. Közelebb mentem egy állványhoz és elkezdtem a szortírozást. Ebben a pillanatban hozzám lépett egy 50-55 körüli, jól szituált, szemüveges hölgy. Megszólított, amin már nem nagyon szoktam meglepődni, mivel ez szokásukká vált az embereknek. Odajönnek és mindenféléről érdeklődnek tőlem, útbaigazítást kérnek, és néha csak úgy megjegyzéseket tesznek a világ dolgairól. Felhúzom a szemöldököm, kicsit furcsállom a dolgot, de elkönyveltem, hogy olyan kisugárzásom van, hogy vonzom őket. Ez a nő tök értelmesnek tűnt, így kíváncsian vártam, mire is szeretné tudni a választ:
H: Jó napot kívánok! Elnézést… - leveszi a szemüvegét.
É: Jó napot! – és várakozóan nézek.
H: Ki kell váltani a gyógyszereket és akkor visszakapom a fiaimat. 1963-ban volt az a nagy földrengés, emlékszik?
É: (Nagy szemeket meresztek és biztos, hogy furcsán nézek, mivel 63-ban még csak kósza gondolat sem voltam. Semmi sem riaszthatja el, folytatja.)
H: Na, az a földrengés is az arany miatt történt. Schrödinger (vagy valami ilyesmi nevet említett) nagyon akarta azt az aranyat, azért robbantgatott Graz környékén. Semmi sem elég neki. Most meg Amerika és Kanada akarja folytatni, amit Schrödinger elkezdett.
É: (Kínosan feszengve, arcomon eltorzult, elfojtott mosollyal lázasan lapozgatom az újságot.)
H: Pedig Schrödinger felment aludni a Plutóra, száz évre.
É: (Lopva körülnézek és az újságot gyorsan beledobom a kocsiba. Újabbat kezdek lapozni.)
H: Valószínűleg megszakította az álmát, mert egy nagyot akart szeretkezni, az az őrült. Érti? Nem fogta fel, hogy mit tesz ezzel. Volt ugye 1927, meg 1929 és 1939 is. Elkezdődött a háború. Érti?
É: (Bólogatok. Már az újságot sem nézem. Szemügyre veszem a nőt. Normálisnak néz ki. Kandi kamerának nem látom nyomát. Ez valami üzenet lehet! … Vajon miért nem értem?)
H: De legalább a fiaimat visszakapom. Érti?
É: (Még mondott valamiket, de már annyira vissza akartam fojtani a nevetést, hogy a szavaira nem tudtam koncentrálni. Így az elkövetkező 2 perc teljesen kiesett a tudatomból.)
H: Van családja S-ben (Mondott egy városnevet, bármi lehet, ami tényleg S-sel kezdődik)
É: Nincs.
H: Ó, szerencsétlen! Nincs?
É: Nincs. De hát mit lehet tenni! (Okosan és kissé szomorúan csóválom a fejem.)
H: Ó, ó, akkor most mi lesz?
É: Nem tudom. Viszontlátásra. (A kocsit gyorsan kitoltam a sorból és végre elönthette arcom a felszabadult mosoly, sőt még azt is el tudom képzelni, hogy a pénztárig való eljutásomig kacarásztam is. Valószínűleg normálisnak tűntem.)

Mások

Olvasgatok mindenfélét, így blogokat is. Visszaemlékeznek, történnek velük a dolgok, úgy néz ki, hogy élnek, én meg csak Vagyok. Igen, de szeretek lenni. Gondolkodtam rajta, hogy önéletrajzot írok, de nem láttam semmi értelmét, mivel tök átlagosnak tartom magam. Inkább nem is magam, hanem az életem. Felkelek, dolgozom (vagy csak úgy teszek, esetleg még úgy sem), bevásárolok, néha mozi, színház, barátnők, ismerősök, haza és alvás. Nem túl izgalmas. Viszont megélni egészen más.
Még tiniként próbálkoztam a naplóírással és nagyon nem ment. Gyerekes volt a megfogalmazás, és soha nem történt semmi érdekes. Legalábbis olyan, amit érdekesnek találtam volna. Akkor. Ma már, ahogy visszanézek, egy naiv kislányt látok tündérmesei elképzelésekkel, aki próbált kitörni. Na, nem túl durván, csak szolid módon, olyan rendes-jókislány mentalitással. Mindig is későn érő típus voltam, már ha lehet engem tipizálni. Mert még magam is csak egy-két kockát találok, amibe bele tudnám préselni magam. Kamaszként arra voltam a legbüszkébb, amikor azt mondták (többen és többször), hogy ha nem lennék, ki kellene találni. Aztán azt gondoltam, hogy egyáltalán eszébe jutna-e valakinek, hogy olyat találjon ki, mint én vagyok?
A történésekről pl.: ma két férfiemberrel grasszáltam a városban. Beszélgettünk, vagy csak én beszéltem, nem nagyon érdekes, de egy nagyobb csoportosulás alkalmával (legalább 5-en voltunk együtt) megemlítettem, hogy az ólom nem csak súlyok kiegyensúlyozására való, (vagy valamilyen horgászással összefüggő dologhoz, már az eredeti rendeltetésén kívül, persze) hanem újévi ólomöntésre is. Mint borjú az újkapura bámultak rám. Még az ötven év körüli hölgy sem hallott ilyen népszokásról. A társaimnak pedig még a több éve megrendezésre kerülő „Reklámzabálók éjszakája” is újdonság volt. Reklámok egész éjszaka!?
Az óvszertartó farmerzsebről meg ne is beszéljünk :o) A két férfi 23, illetve 40 éves. Generációs szakadék, engem még sem értenek. :o)
Lehet, hogy a tök átlagos, semmi napom másoknak még akár érdekes is lehet. Na, igen, mások…

Gréta-napok

Megérkeztem, itt vagyok. Ugribugri kicsi nyúlnak tartanak, pedig egy nagyteljesítményű, okos, szép és szerethető kutyakölyök vagyok. Szeretek itt. Hatalmas házam van, kis kerttel, de odakint jobb. Sok felfedeznivalóm van, bejárhatom a végtelennek tűnő mezőt, a fák között kóborolhatok és még a lakásba is be-beteszem a mancsom. Néha rám szólnak, jól megdögönyöznek, és persze játszanak velem. Azt szeretem a legjobban, amikor hagynak durmolni (sokat és szerencsére jól alszom), és persze azt, amikor eljön az evés ideje. Naponta háromszor, néha egy kis nasival. Mindenevő vagyok, de nem hagynak nekem békét, mivel azt mondják, habzsolok, pedig csak jóízűen elfogyasztom a különböző ismeretlen, ízes falatokat. Oké, egy kicsit gyors vagyok, hátha kapok még egy adagot. S ha még kapnék, eltűnne ez a nyuszis kinézet is, mert nagy lennék, és ugrálás közben inkább bakkecskére hasonlítanék nem pedig nyúlra :o)

Gréta 2008. június 16-án született Budapesten, egy hétkölykös család második lányaként. Lakóhelyére augusztus 07-én tette be a lábát és az egész családot elbűvölte. Kis sárga gombolyag, aki már 16 hetes lesz.
Nyolc hete van nálunk és már több hete másból sem áll az életem, csak a hatalmi villongásokból. Na, nem a Húgommal, hanem a kutyánkkal. Ez a kutya nem kutya, hanem egy fenevad. Harap, ugrál, kiszedi a virágokat a cserépből, felugrik minden létező alkalmatosságra, mint asztal, szekrény és szék. Neki csak az kell, ami a legmagasabb helyen található. A terasz úgy néz ki estére, mintha bombatalálat érte volna. Cipők (mert persze rögtön kapott vagy két párat) hegyekben, felhurcolt kövek, összegyűrt szőnyeg és egyéb finomságok.
A tekintélyelvű nevelés híve vagyok. A Főnök nem más, hanem én és nincs apelláta. Gréta ezeket a fogalmakat nem ismeri. Mindenkit megrág, hátulról támadva az ember bokájába kap, és persze ugrál. Ha rászólunk, akkor visszaugat. Lassan ki kell írni, hogy „Vigyázz, a kutya harap!” Gréta nem egy rottweiler, egy pitbull vagy más veszélyes állat, hanem a család barátja, a gyerekek kedvence: egy retriever. Ráadásul ez a labrador nem szereti, ha simogatják, vagy csak azt nem, ha én fogdosom. Ilyenkor inkább elkapja a kezem és harap, harap és rág. Tegnap megelégeltem a dolgot és megpróbáltam bebizonyítani, hogy előrébb állok a falkában, mint Ő. Azt vettem észre, hogy inkább megfullad, de a megadás nem megy neki. Jó húsz perces foglalkozás után - egy kicsit meglepődve - megengedett pár simogató mozdulatot. Haladásról még csak nem is beszélhetek, mert amilyen fiatal, még olyan feledékeny is. Ma ismét bizonyítanom kell, de ha azt akarom, hogy pár hónap múlva egyáltalán be tudjak menni a lakásomba, muszáj időt szánnom a kutyánkra.