Olvasgatok mindenfélét, így blogokat is. Visszaemlékeznek, történnek velük a dolgok, úgy néz ki, hogy élnek, én meg csak Vagyok. Igen, de szeretek lenni. Gondolkodtam rajta, hogy önéletrajzot írok, de nem láttam semmi értelmét, mivel tök átlagosnak tartom magam. Inkább nem is magam, hanem az életem. Felkelek, dolgozom (vagy csak úgy teszek, esetleg még úgy sem), bevásárolok, néha mozi, színház, barátnők, ismerősök, haza és alvás. Nem túl izgalmas. Viszont megélni egészen más.
Még tiniként próbálkoztam a naplóírással és nagyon nem ment. Gyerekes volt a megfogalmazás, és soha nem történt semmi érdekes. Legalábbis olyan, amit érdekesnek találtam volna. Akkor. Ma már, ahogy visszanézek, egy naiv kislányt látok tündérmesei elképzelésekkel, aki próbált kitörni. Na, nem túl durván, csak szolid módon, olyan rendes-jókislány mentalitással. Mindig is későn érő típus voltam, már ha lehet engem tipizálni. Mert még magam is csak egy-két kockát találok, amibe bele tudnám préselni magam. Kamaszként arra voltam a legbüszkébb, amikor azt mondták (többen és többször), hogy ha nem lennék, ki kellene találni. Aztán azt gondoltam, hogy egyáltalán eszébe jutna-e valakinek, hogy olyat találjon ki, mint én vagyok?
A történésekről pl.: ma két férfiemberrel grasszáltam a városban. Beszélgettünk, vagy csak én beszéltem, nem nagyon érdekes, de egy nagyobb csoportosulás alkalmával (legalább 5-en voltunk együtt) megemlítettem, hogy az ólom nem csak súlyok kiegyensúlyozására való, (vagy valamilyen horgászással összefüggő dologhoz, már az eredeti rendeltetésén kívül, persze) hanem újévi ólomöntésre is. Mint borjú az újkapura bámultak rám. Még az ötven év körüli hölgy sem hallott ilyen népszokásról. A társaimnak pedig még a több éve megrendezésre kerülő „Reklámzabálók éjszakája” is újdonság volt. Reklámok egész éjszaka!?
Az óvszertartó farmerzsebről meg ne is beszéljünk :o) A két férfi 23, illetve 40 éves. Generációs szakadék, engem még sem értenek. :o)
Lehet, hogy a tök átlagos, semmi napom másoknak még akár érdekes is lehet. Na, igen, mások…
Még tiniként próbálkoztam a naplóírással és nagyon nem ment. Gyerekes volt a megfogalmazás, és soha nem történt semmi érdekes. Legalábbis olyan, amit érdekesnek találtam volna. Akkor. Ma már, ahogy visszanézek, egy naiv kislányt látok tündérmesei elképzelésekkel, aki próbált kitörni. Na, nem túl durván, csak szolid módon, olyan rendes-jókislány mentalitással. Mindig is későn érő típus voltam, már ha lehet engem tipizálni. Mert még magam is csak egy-két kockát találok, amibe bele tudnám préselni magam. Kamaszként arra voltam a legbüszkébb, amikor azt mondták (többen és többször), hogy ha nem lennék, ki kellene találni. Aztán azt gondoltam, hogy egyáltalán eszébe jutna-e valakinek, hogy olyat találjon ki, mint én vagyok?
A történésekről pl.: ma két férfiemberrel grasszáltam a városban. Beszélgettünk, vagy csak én beszéltem, nem nagyon érdekes, de egy nagyobb csoportosulás alkalmával (legalább 5-en voltunk együtt) megemlítettem, hogy az ólom nem csak súlyok kiegyensúlyozására való, (vagy valamilyen horgászással összefüggő dologhoz, már az eredeti rendeltetésén kívül, persze) hanem újévi ólomöntésre is. Mint borjú az újkapura bámultak rám. Még az ötven év körüli hölgy sem hallott ilyen népszokásról. A társaimnak pedig még a több éve megrendezésre kerülő „Reklámzabálók éjszakája” is újdonság volt. Reklámok egész éjszaka!?
Az óvszertartó farmerzsebről meg ne is beszéljünk :o) A két férfi 23, illetve 40 éves. Generációs szakadék, engem még sem értenek. :o)
Lehet, hogy a tök átlagos, semmi napom másoknak még akár érdekes is lehet. Na, igen, mások…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése