A hét főbűn

A minap a bűnökön gondolkodtam, és mivel nem katolikus nevelést kaptam, nálunk az egyszerű hétköznapi bűnökön kívül, nem nagyon beszélhetünk bűnbánatról és -bocsánatról. Szerintem ez egészen tisztességes megoldás: mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. Ha már nem tud aludni, akkor van az igazi gond.
/Éppen ezért hagytam abba a templomba járást is. 16 éves koromig egészen jó volt vasárnap reggel elmenni az istentiszteletre. Amikor kijött az ember a templomból szinte szárnyalt, vidáman készülődött az ebédre, együtt volt a család és ez a megkönnyebbült érzés elkísérte az egész napját. Nem mondom, hogy nem volt bennem olyan, hogy végre ezen is túlestem, meg miért kell korán kelni, miért nem nézhetem a tv-t és más egyéb fiatalkori bohóság. Ráadásul azt az havi, esetleg évi pár alkalmat igazán ki lehetett bírni. Ezután a falunkban „papváltás” történt. Az új tiszteletes nő volt, ami nem minősítene, mert egészen feminista nézeteket vallok, de annyira irritált a gyülekezethez, a napi történésekhez és a világhoz való hozzáállása, hogy már csak nagy kényszernek engedve mentem templomba. A mise végén addig szokásos érzés is elmaradt, sőt teljes letargiába estem. Mérges voltam, hogy a karácsonyi üzenet alkalmából pl. miért kell az űrhajózásról beszélni? A végén annyira nem tudtam megérteni a dolgokat, hogy esküvők, keresztelők és temetések kivételével nem vagyok hajlandó papot meghallgatni. A hit magánügy, ebbe nem kell a vallást belekeverni./
A hét főbűn először a Hetedik kapcsán jutott el hozzám, majd a vallásokról való tanulmányaim során, de felsorolásukra nem vállalkoztam volna. Most is a netet kellett használnom, hogy megtudjam:
1. A kevélység.
2. A fösvénység.
3. A bujaság.
4. Az irigység.
5. A torkosság.
6. A harag.
7. A jóra való restség
Ezek után még az értelmezésüket is meg kell fejtenem, hogy vajon melyiket követtem is el! Nem egyszerű feladat!

Itthon vagy home?

Az egyik kollégám Ausztráliába készül. Egy év nyelvtanfolyam - mondtam magamban - milyen jó dolog is ez. Igaz egy évig nincs fizetése, de megmarad a munkahelye (szabadságot vesz ki) és még angolul is jól megtanul. Azután elbeszélgettünk. Közel sem biztos, hogy nem marad kint végleg. Ott akkora nagy a szabadság, hogy öt évig tanulóvízummal simán kint élhetsz, és persze dolgozhatsz is. Munka van, a fizetés meg akkora, még ha nem az átlagkeresetet is kapod meg, hogy spórolni is tudsz. Oké, messziről jött ember, de akkor is! Spórolni a fizetésből? Régi szép idők, amikor még nem volt lakáshitel, autó és persze rezsi. /Ahogy ezt leírtam egész gazdagnak éreztem magam, de csak egy pillanatig :)/. „Biztos” jó lehet kint. Belegondolva, ha tíz évvel fiatalabb lennék, én is belevágnék. Talán. Egyáltalán nem! Nem az ismeretlentől való félelem (az is), hanem a mentalitásom tart vissza. Ha már itthon is rühellem a változásokat, az mekkora megrázkódtatást okozna, ha egy idegen környezetbe kellene beplántálnom magam. Nem attól tartanék, hogy idegenekkel kellene megismerkednem – pár hét, hónap akklimatizálódás után ez is megy – hanem az ismerősök hiánya lenne kellemetlen. Itt nem csak emberekre gondolok, mert pár személy már eltűnt az életemből, hanem a táj, az agresszív megnyilvánulások, a folytonos panaszkodás, a mások számára érthetetlen viccek, a napi traccs partik, a nyelv és a gondolkodásmód elmaradása okozna űrt bennem. A családomról nem is beszélve.
Fantasztikus környezetbe utazik a srác, de mi pótolhatja a szeretett dolgokat?

Rajztanulás

Imádok rajzolni. Egyetlen probléma van, nem tudok (ezt nagyon nehéz kijelentenem). Gyerekkoromban eszembe se jutott, hogy rajzolgassak a szüleimnek, csak a kötelező rajzfoglalkozásokon vettem részt. Ráadásul, ha valamit rosszul, vagy nem úgy csináltam, ahogy elvárták, a tanárom jól meghúzta a copfom. Így a rajz nem lett az erősségem, viszont mások tehetségét mindig is csodáltam és igen, irigyeltem is. Többször próbálkoztam – főleg tiniként – másolással. S mivel elfogult voltam, vagyok magammal, kijelenthetem, hogy elég sikeres rajzok lettek. Ez a rajz mizéria akkor tört ki igazán rajtam, amikor első osztályos ismerősömnek a tanító néni azt a házi feladatot adta, hogy rajzoljon békát, őzet és más jópofa állatot. Komolyan ezt várják egy hatévestől? Na, jó, tudok elefántot rajzolni (hátulról), de más állat csak Activity szinten ismerhető fel – találgatással.
A mostani rajzolós korszakom kimerül a firkálgatásban, abban Ász vagyok. Pszichológiai tanulmány lehetne a telefonálás közben rajzolt nyílerdő, a hurkokból összeállított virágfej és a többi nonfiguratív próbálkozásom. Egyes ilyen cetliket hónapokig őrzök, mivel annyira tetszenek. :-)
Már párszor elhatároztam, hogy részt veszek egy tanfolyamon, ahol megtanítanak – csak úgy a képzeletet használva – rajzolni. Hallottam róla, hogy több helyen is indítanak ilyen felszabadító kurzust. Amit igazán kipróbáltam volna, az agykontrollt is felhasználó kétnapos továbbképzés. Aztán rájöttem, az, hogy profi módon rajzolhassak, nem éri meg az elkért árat. Biztos másként látnám utána a világot, sőt még ábrázolni is tudnám, és mivel úgy képzelem, hogy egy kép készítése is olyasmi lehet, mit az olvasás, ki is kapcsolna. Ebbe belegondolva döntöttem úgy, hogy inkább könyveket vásárolok, mert olvasás után másként látom a világot, kikapcsol és az ábrázolásmódom is finomodik – beszéd közben több szót használok.
Könyvvásárlásban is otthon vagyok, így nem volt nehéz felfedeznem a most megjelent Jobb agyféltekés rajzolás című művet. A gondolatmenetemet követve rögtön lecsaptam rá, már csak a futárt várom és kezdődhet újabb karrierem kezdete.

Kókuszos süti

Készülök a Húsvétra. Mert pont időben vagyok a készülődésre, kedvem van hozzá és különben is… Így recepteket nézegetek, átgondolom ki, mit szeret, nekem mihez lenne hangulatom és három nap alatt mi fogy el élvezettel. Az elmúlt időszakban – mi más :)) - a sütik voltak porondon. Az egyszerűt szeretem, meg néha a bonyolultat is, de most valami leveles tésztásat kerestem. Átnéztem az elmúlt évek tavaszi „konyhalapjait”: Príma Konyha (egész jó szombati egytálételt készítettem a segítségével), Fakanál. Végül eljutottam a tavalyi Kiskegyed Konyhája márciusi számához. A címlapfotó is egész megkapó volt, de nem csigázott fel :-), „kókuszos tekercs”?, de mire átlapoztam az újságot már azon gondolkodtam van-e minden hozzávaló itthon. Persze, hogy volt.

Kókuszos pálmalevél

50 dkg leveles tészta
10-10 dkg vaj, porcukor, kókuszreszelék

A szobahőmérsékleten kiolvasztott leveles tésztát, liszttel hintett deszkán, többé-kevésbé téglalap alakúra nyújtjuk. Az olvasztott vajjal kikevert porcukros masszához szórjuk a kókuszreszeléket és szépen ellapogatjuk a tésztán. Két oldalról feltekerjük (mint a tekercsnél) és felszeleteljük. Előmelegített sütőben, sütőpapírral bélelt tepsin kb. 15 percig, 210 °C-on sütjük.

Mozi

Szombaton – csak úgy magamban – elgondolkodtam a mozizási szokásaimon. Ekkor jutott eszembe, hogy a múlt században, vagy 15-20 évvel ezelőtt, mely mozikat favorizáltam a fővárosban. Kedvenceim közé tartozott a Vörös Csillag. Imádtam az eleganciáját, a széles lépcsősort, amely felvezetett a terembe, azt, hogy külön ruhatár működött, és olyan volt, mintha igazából színházba igyekeztem volna. Plusz pontot jelentett, hogy villamossal jól megközelíthető volt és a késő esti előadás után is a világos körútra lyukadtunk ki. A jó tömegközlekedés vonzott az Urániába és a Metro moziba is. Persze nem volt elhanyagolható az sem, hogy az ülések kényelmesek voltak, főleg a Metróban, ahol plüss „fotelok” álltak rendelkezésre. A Blaha környéke igazán elkényeztetett bennünket akkoriban, még ha a filmkínálat nem is. Ott volt a Bástya, amely iránt néhányan – szerintem nem jogosan – előítélettel viseltettek és az általam kissé nem kedvelt Horizont is. Azt a mozit valószínűleg az alkalmazottak miatt csíptem. A Művészbe és az Európába nem jártam, de a bentebb lévő Sportot kipróbáltam, egyszer. A Nyugatinál viszont a Kossuth igazán kedvelt hely volt. A budai oldal olyan szegény-szerény volt, hogy ott az Etele út – Tétényi út sarkán lévő mozin kívül a mindig bevehető Bartók volt a kikapcsolódás fellegvára. Szombaton ennyire futotta tőlem. Vasárnap a könyvespolcomon kutakodtam, amikor a kezembe ’ugrott’ egy könyv, melyben könyvjelzőként egy mozijegy volt. Vörösmarty. A mozira emlékszem, a szitura is, amikor utoljára ott voltam. {Egy tanfolyamon voltam hallgató ’92-ben, amikor többen elhatároztunk, hogy kora délután kilógunk a suliból és megnézünk egy akkor menő (minden szempontból) filmet. Hogy mi lehetett az, fogalmam sincs, viszont a filmvetítés mindent vitt. {Oda ülhettünk, ahová csak akartunk és nagy viháncolás után választottuk ki a helyünket, persze az ülésrend nem volt mindegy. 8-10 vegyes elosztású fiatal igazán megbotránkoztatta a jegyszedő néniket. Miután lenyugodtunk, kezdődött a film. Fekete-fehér, valami meghatározhatatlan zene és persze csodálkozó pillantások egymásra. – Berlin felett az ég – Zúgolódás és gyors filmcsere után végre azt néztük, amire a jegyet váltottuk. Wenders filmjét azóta sem láttam, igaz Meg Ryan nekem tetszett az Angyalok városában.} A helyszín nem ugrik be, pedig az Üllői út 1. a központban található.
Ezek a helyek annyira meghatározóak voltak az életemben, hogy az egyetlen multi, amelyet a későbbiekben megszerettem a Corvin volt. A Westend megnyitása után is inkább a Kossuthba jártunk, a jegyek olcsóbbak voltak és mintha csak otthon lettünk volna. Ma, ha választani kell a parkolás számít, és mivel a hét eleji olcsóbb jegyeket az összevonással megszüntették, az, hogy a megnézni kívánt filmet hol játsszák. Kizárásos alapon így marad a Lurdy. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, már nemcsak a mozi miatt választjuk.