Energia

Tegnap kiscsaládom tagjai megbeszélték, hogy valószínűleg azért vagyok olyan sűrűn beteg, mert nem adom át az energiámat. Mikor furcsán néztem Anyci felvilágosított, hogy azt mondtam, minél többször adok át másnak energiát annál többet kapok. Ha nem adok, akkor nem is kapok. Nem nagyon tudtam mit mondani az érvelésre, csak elgondolkodtam rajta. Szerintem nem az energiával van a legnagyobb problémám, hanem a világhoz való mostani hozzáállásomon.
Év elején volt egy vírusos megbetegedésem, amit a szabadságom alatt kúráltam ki. Ez valami járvány volt, legalábbis én a rádióban hallottam róla: magas lázzal és izomgyengeséggel járt, melyet mindenféle gyógyszeres kezelés nélkül 3 nap alatt ki lehetett feküdni.
Április 2-4-e között voltam náthás, ez jól jött, mert az autót műszaki vizsgára kellett vinnem, és ezért nem kellett külön szabadnapot kivennem péntekre, és csütörtökön volt Sándor bácsi temetése.
Július elején elég sokat túlóráztam, akkor voltam két napot a „kamionparkolóban” és a munkám sem volt elég kielégítő, - be kellett segítenem másoknak – úgyhogy azt vettem észre, hogy árpa nőtt a jobb szememre. 11-én (pénteken) orvoshoz mentem, akivel 16-ig (szerdáig) írattam ki magam. A kollégám éppen szabadságon tartózkodott, így három hétig egyedül tartottam (volna) a frontot.
Szeptember elejére szabadságot terveztem be, de ez nem valósult meg, így amikor 18-án megfáztam (nagyon kicsi nátha volt) szintén otthon maradtam két munkanapot. Vasárnap vettem észre, hogy az árpa kiújult. Kedden az orvos egész hétre kiírt.
Még a náthás időszakomban több beutalót adott a körzeti, így ezekre szintén betegszabadságot vettem ki (3 napot) október 8-10-e között.
A legutóbbi megfázásom most volt, a múlt héten, keddtől péntekig (25-28) maradtam otthon. Arra a hétre különben is terveztem szabadságot, amit így nem kellett kivennem.
Amint az összefoglalást átnéztem megállapítottam, hogy ezek a betegségek igazából szabadságpótlók voltak. Mindig aggódom, hogy elfogy a szabadság, ezért inkább beteg leszek, hogy ne kelljen kivennem. Egyedül az árpára nem találok kellő magyarázatot. Mivel nem rövidlátásról, vagy távollátási problémáról van szó, ezért nem tudom, hogy miért gyullad be a szemem.

Vásárlási szokások

Tegnap ismét elmentem a Tecsóba vásárolni. Ez számomra nem újdonság, mivel hetente többször megfordulok itt. (Max. kétszer, de inkább csak csütörtökönként.) Már csak azért is, mert igazából nem szeretem a piacot, viszont szeretek minden egy helyen beszerezni. Valószínűleg többen is lehetnek ezzel így, mert erre találták fel a hiper-szupermárketeket, plázákat. Az első ilyen üzlet, ami a környékünkön megjelent a Cora volt. Annyira kedveltem, hogy mikor még nem volt autóm, és a megnyitásától kezdve legalább 3 évig nem volt, az ingyenes, kerülős buszjáratra is felültem, csak hogy ott vásároljak be.
/Persze akkoriban másmilyen életet éltünk. Tíz évvel ezelőtt még nem volt annyira érdekes az egészséges életmód, a wellness. Minden hétvégén, néha hét közben is csak cukros, szénsavas üdítőket ittunk, és amit megkívántam meg is vettem. Akkoriban rengeteg szabadidőm volt. Főiskolára jártam, így a munkahelyemtől másfélszeres szabadságot kaptam, amit rendesen ki is használtam, valamit 10 napot kellett a suliban tölteni félévente, de a reggeli megjelenés, aláírás után ritkán maradtam délnél tovább. Az iskola vége felé pedig munkakört váltottam és 24-72 órás szolgálatot láttam el. Így havi 7-8 napnál nem dolgoztam többet. Ezt kihasználva a bevásárlás mindennapi részét a Húgommal felváltva oldottuk meg. Mármint a hurcolós részét. A nehéz vagy akciós dolgokat Ő hozta az Alfából, a többi beszerzésre került előbb a Corából, majd a jobban megközelíthető Auchanból. A kenyér, zsömle, üdítő pedig az utca aljában lévő kisboltból, ami most is megborzongat, annyira drága volt. Anyci a piacon vásárolt, péntekenként együtt cipekedtünk. Ezért is volt nagy szó, amikor bejelentettem, hogy egy AUTÓT ajánlottak fel megvásárlásra. Kamat nélküli részletre. 16 éves volt, friss műszakival. Piros Nissan Micra, melynek - mint később megtudtam - lelke volt, és a végére teljesen megutált engem. Amit nem csodálok, mivel két év után lecseréltem a vadonásúj Renault-ra. A vásárlási szokások innentől változtak meg drasztikusan. Akinek kocsija van, az vásárol. Lehet, hogy ezért alakult ki bennem egy kis boltkórosság./
A Corát követte az Auchan, ami annyira más volt, hogy egyre inkább oda jártam. Mikor először voltam a Tescóban, nem tetszett. Azután rákaptam az ízére. A Cora egy kicsit kiesett, ráadásul annyira drága volt náluk a zöldség-gyümölcs, hogy nem érte meg náluk vásárolni. Nekem most már a hangulata sem jön be igazán, így ezt az üzletet kb. csak kéthavonta, negyedévente látogatom meg, vagy ha úgyis arra járok az Aldi miatt. Sokáig versenyeztettem az Auchant a Tecsóval és ki kell jelentenem, hogy a Tesco nyert. Ebben nagy szerepet játszott, hogy milyen a vásárlóközönség. Utálok tolakodni, nem szeretem, ha letaposnak, nem vesznek észre vagy átgázolnak rajtam. Az Auchanban ezek a dolgok rendszeresen megtörténtek velem. A Tescóba is járnak furcsa emberek, de úgy gondolom, félévente egyszer kibírom, ha valami nem a megszokott módon működik. Az árakat, blokkokat meg mindig ellenőrzöm, így az átverés biznisz sem válik be nálam.
Tegnap nem kellett sok mindent vásárolni, csak vízért és pár apró, de nélkülözhetetlen dologért ugrottam be. Híradót mostanában nem nézek, nem akarom, hogy a mostani állapotnál jobban belefolyjon az életembe a pénzügyi (gazdasági) válság. Az a véleményem, hogy saját magunknak gerjesztjük ezeket a folyamatokat. A rádiós hírek után nincs szükségem további csámcsogásokra. Ha nagyon kíváncsi vagyok, felmegyek a netre, aztán tájékozódom. Ezért nem tudtam, hogy a magyar gazdák demonstrálnak a multiknál. A vásárlás után nem a megszokott módon, tolatva, hagytam el a parkolóhelyet, hanem – mivel előttem nem állt éppen senki – előrefelé, egy másik során át. Így pontosan belefutottam a sor végén a tüntetők csoportjába. Akkor láttam meg, hogy „magyaroknak magyar árukat a multiknál” mellett kampányolnak. A sor nem haladt az ablakon pedig kopogtattak. Én elveszem a szórólapokat is, mert azzal csak segítek és a szemetes felkeresésén kívül nem kerül semmibe, ezért leengedtem az ablakot. Rögtön az volt a kérdésük, hogy elfogadnék-e egy-két liter tejet és már pakolták is az ülésre az árut. Kaptam két és fél liter tejet, hat flakon kaukázusi kefirt és egy nagyobb darab grillezésre való csirkét. Az egyetlen késésük az volt, hogy magyar terméket vásároljak.
2004 óta megpróbálok ebben a szellemiségben válogatni. Ahol lehet: hús, tojás, tej, zöldségek, gyümölcsök mindig a magyar terméket választom. Teljesen kiakadtam, amikor egy magyar tulajdonú üzletben szlovák lisztet árultak. Többektől hallottam, akik vásároltak belőle, hogy nem sikerült a süti, amit abból sütöttek. És még ők csodálkoztak. A lengyel meg szlovák tojásról meg ne is beszéljünk. Ha a sorban lehet magyart is venni ugyanannyiért, akkor miért nem válogathatnánk ki? Na és ha csak pár forinttal drágább? Miért ne?!
Nem mindenben tartom magam a csak magyar terméket veszek elvéhez, de igyekszem. Ráadásul az a beállítottságom, hogy olyan terméket szabad csak fogyasztani, ami a lakóhelyünk (szülőhelyünk) közelében megterem. Persze ezt mostanában már nem olyan könnyű betartani. Van banán, datolya, narancs, mandarin. Ezeknél én is kivételt teszek. Igaz, elég ritkán. Azonban ősszel és télen egyáltalán nem kívánom a paprikát, paradicsomot. Ilyenkor inkább csalamádét, csemege uborkát és töltött paprikát eszek.
Nálam hatásos volt a demonstrációjuk, nem mintha ellenőrizni tudnának, de engem most nagyon elgondolkodtattak. Sokkal jobban, mintha azt láttam volna, hogy a tejet a csatornába öntik. :-)

Wolf

A hét eleje óta kísért a farkas.
A munkahelyemet elhagyva egy ponyvás teherautó kanyarodott elém, melyre nagy betűkkel a Farkas volt felírva. Amint eltűnt a látóteremből, egy személygépkocsi állt előttem. A rendszáma WOLF-. Még vissza is kellett gondolnom, hogy tényleg a teherautón láttam-e a farkast, vagy automatikusan fordítottam.
Otthon, egy ritkán látogatott helyiségben :o), egy naptáron rögtön október 31-e ötlött a szemembe: Farkas névnapja.
Ma, a várost autóval járva, csak úgy nézelődtem. Az egyik hirdetőtáblán mit látok? Wolf Kft.
Na, ez már teljesen felcsigázott. Ezek jelek, vagy csak annyira tetszik ez a szó, hogy minden megjelenésére felkapom a fejem? Különben szeretem a farkasokat :o)

Mások II.

Tegnap elmentem a Tecsóba vásárolni. Már mindennel kész voltam, amikor is az újságos sorra keveredtem. Meg szoktam nézni a heti, havi lapokat és átlapozás után kiválasztom, hogy érdemes-e költeni rájuk. Így a kezembe akadt néhány magazin. Közelebb mentem egy állványhoz és elkezdtem a szortírozást. Ebben a pillanatban hozzám lépett egy 50-55 körüli, jól szituált, szemüveges hölgy. Megszólított, amin már nem nagyon szoktam meglepődni, mivel ez szokásukká vált az embereknek. Odajönnek és mindenféléről érdeklődnek tőlem, útbaigazítást kérnek, és néha csak úgy megjegyzéseket tesznek a világ dolgairól. Felhúzom a szemöldököm, kicsit furcsállom a dolgot, de elkönyveltem, hogy olyan kisugárzásom van, hogy vonzom őket. Ez a nő tök értelmesnek tűnt, így kíváncsian vártam, mire is szeretné tudni a választ:
H: Jó napot kívánok! Elnézést… - leveszi a szemüvegét.
É: Jó napot! – és várakozóan nézek.
H: Ki kell váltani a gyógyszereket és akkor visszakapom a fiaimat. 1963-ban volt az a nagy földrengés, emlékszik?
É: (Nagy szemeket meresztek és biztos, hogy furcsán nézek, mivel 63-ban még csak kósza gondolat sem voltam. Semmi sem riaszthatja el, folytatja.)
H: Na, az a földrengés is az arany miatt történt. Schrödinger (vagy valami ilyesmi nevet említett) nagyon akarta azt az aranyat, azért robbantgatott Graz környékén. Semmi sem elég neki. Most meg Amerika és Kanada akarja folytatni, amit Schrödinger elkezdett.
É: (Kínosan feszengve, arcomon eltorzult, elfojtott mosollyal lázasan lapozgatom az újságot.)
H: Pedig Schrödinger felment aludni a Plutóra, száz évre.
É: (Lopva körülnézek és az újságot gyorsan beledobom a kocsiba. Újabbat kezdek lapozni.)
H: Valószínűleg megszakította az álmát, mert egy nagyot akart szeretkezni, az az őrült. Érti? Nem fogta fel, hogy mit tesz ezzel. Volt ugye 1927, meg 1929 és 1939 is. Elkezdődött a háború. Érti?
É: (Bólogatok. Már az újságot sem nézem. Szemügyre veszem a nőt. Normálisnak néz ki. Kandi kamerának nem látom nyomát. Ez valami üzenet lehet! … Vajon miért nem értem?)
H: De legalább a fiaimat visszakapom. Érti?
É: (Még mondott valamiket, de már annyira vissza akartam fojtani a nevetést, hogy a szavaira nem tudtam koncentrálni. Így az elkövetkező 2 perc teljesen kiesett a tudatomból.)
H: Van családja S-ben (Mondott egy városnevet, bármi lehet, ami tényleg S-sel kezdődik)
É: Nincs.
H: Ó, szerencsétlen! Nincs?
É: Nincs. De hát mit lehet tenni! (Okosan és kissé szomorúan csóválom a fejem.)
H: Ó, ó, akkor most mi lesz?
É: Nem tudom. Viszontlátásra. (A kocsit gyorsan kitoltam a sorból és végre elönthette arcom a felszabadult mosoly, sőt még azt is el tudom képzelni, hogy a pénztárig való eljutásomig kacarásztam is. Valószínűleg normálisnak tűntem.)

Mások

Olvasgatok mindenfélét, így blogokat is. Visszaemlékeznek, történnek velük a dolgok, úgy néz ki, hogy élnek, én meg csak Vagyok. Igen, de szeretek lenni. Gondolkodtam rajta, hogy önéletrajzot írok, de nem láttam semmi értelmét, mivel tök átlagosnak tartom magam. Inkább nem is magam, hanem az életem. Felkelek, dolgozom (vagy csak úgy teszek, esetleg még úgy sem), bevásárolok, néha mozi, színház, barátnők, ismerősök, haza és alvás. Nem túl izgalmas. Viszont megélni egészen más.
Még tiniként próbálkoztam a naplóírással és nagyon nem ment. Gyerekes volt a megfogalmazás, és soha nem történt semmi érdekes. Legalábbis olyan, amit érdekesnek találtam volna. Akkor. Ma már, ahogy visszanézek, egy naiv kislányt látok tündérmesei elképzelésekkel, aki próbált kitörni. Na, nem túl durván, csak szolid módon, olyan rendes-jókislány mentalitással. Mindig is későn érő típus voltam, már ha lehet engem tipizálni. Mert még magam is csak egy-két kockát találok, amibe bele tudnám préselni magam. Kamaszként arra voltam a legbüszkébb, amikor azt mondták (többen és többször), hogy ha nem lennék, ki kellene találni. Aztán azt gondoltam, hogy egyáltalán eszébe jutna-e valakinek, hogy olyat találjon ki, mint én vagyok?
A történésekről pl.: ma két férfiemberrel grasszáltam a városban. Beszélgettünk, vagy csak én beszéltem, nem nagyon érdekes, de egy nagyobb csoportosulás alkalmával (legalább 5-en voltunk együtt) megemlítettem, hogy az ólom nem csak súlyok kiegyensúlyozására való, (vagy valamilyen horgászással összefüggő dologhoz, már az eredeti rendeltetésén kívül, persze) hanem újévi ólomöntésre is. Mint borjú az újkapura bámultak rám. Még az ötven év körüli hölgy sem hallott ilyen népszokásról. A társaimnak pedig még a több éve megrendezésre kerülő „Reklámzabálók éjszakája” is újdonság volt. Reklámok egész éjszaka!?
Az óvszertartó farmerzsebről meg ne is beszéljünk :o) A két férfi 23, illetve 40 éves. Generációs szakadék, engem még sem értenek. :o)
Lehet, hogy a tök átlagos, semmi napom másoknak még akár érdekes is lehet. Na, igen, mások…

Gréta-napok

Megérkeztem, itt vagyok. Ugribugri kicsi nyúlnak tartanak, pedig egy nagyteljesítményű, okos, szép és szerethető kutyakölyök vagyok. Szeretek itt. Hatalmas házam van, kis kerttel, de odakint jobb. Sok felfedeznivalóm van, bejárhatom a végtelennek tűnő mezőt, a fák között kóborolhatok és még a lakásba is be-beteszem a mancsom. Néha rám szólnak, jól megdögönyöznek, és persze játszanak velem. Azt szeretem a legjobban, amikor hagynak durmolni (sokat és szerencsére jól alszom), és persze azt, amikor eljön az evés ideje. Naponta háromszor, néha egy kis nasival. Mindenevő vagyok, de nem hagynak nekem békét, mivel azt mondják, habzsolok, pedig csak jóízűen elfogyasztom a különböző ismeretlen, ízes falatokat. Oké, egy kicsit gyors vagyok, hátha kapok még egy adagot. S ha még kapnék, eltűnne ez a nyuszis kinézet is, mert nagy lennék, és ugrálás közben inkább bakkecskére hasonlítanék nem pedig nyúlra :o)

Gréta 2008. június 16-án született Budapesten, egy hétkölykös család második lányaként. Lakóhelyére augusztus 07-én tette be a lábát és az egész családot elbűvölte. Kis sárga gombolyag, aki már 16 hetes lesz.
Nyolc hete van nálunk és már több hete másból sem áll az életem, csak a hatalmi villongásokból. Na, nem a Húgommal, hanem a kutyánkkal. Ez a kutya nem kutya, hanem egy fenevad. Harap, ugrál, kiszedi a virágokat a cserépből, felugrik minden létező alkalmatosságra, mint asztal, szekrény és szék. Neki csak az kell, ami a legmagasabb helyen található. A terasz úgy néz ki estére, mintha bombatalálat érte volna. Cipők (mert persze rögtön kapott vagy két párat) hegyekben, felhurcolt kövek, összegyűrt szőnyeg és egyéb finomságok.
A tekintélyelvű nevelés híve vagyok. A Főnök nem más, hanem én és nincs apelláta. Gréta ezeket a fogalmakat nem ismeri. Mindenkit megrág, hátulról támadva az ember bokájába kap, és persze ugrál. Ha rászólunk, akkor visszaugat. Lassan ki kell írni, hogy „Vigyázz, a kutya harap!” Gréta nem egy rottweiler, egy pitbull vagy más veszélyes állat, hanem a család barátja, a gyerekek kedvence: egy retriever. Ráadásul ez a labrador nem szereti, ha simogatják, vagy csak azt nem, ha én fogdosom. Ilyenkor inkább elkapja a kezem és harap, harap és rág. Tegnap megelégeltem a dolgot és megpróbáltam bebizonyítani, hogy előrébb állok a falkában, mint Ő. Azt vettem észre, hogy inkább megfullad, de a megadás nem megy neki. Jó húsz perces foglalkozás után - egy kicsit meglepődve - megengedett pár simogató mozdulatot. Haladásról még csak nem is beszélhetek, mert amilyen fiatal, még olyan feledékeny is. Ma ismét bizonyítanom kell, de ha azt akarom, hogy pár hónap múlva egyáltalán be tudjak menni a lakásomba, muszáj időt szánnom a kutyánkra.

Sorozat-függés

Ahogy hallgatom a Juventust, azzal reklámozzák magukat, hogy milyen sorozatok voltak a 90-es években. „Legszebb éveink” – milyen igaz, vagy nem is. Igazából MOST vannak a legszebb éveink. :o)
Kicsit (nagyon) sorozatfüggő vagyok. Elismerem, túllépek rajta és nem is nagyon változtatom meg ezen tv-nézési szokásom. Mostanában viszont megválogatom, hogy mit nézek: ami minden mennyiségben jöhet CSI mindhárom fajtája; Médium – évadtól függetlenül, akár háromszor, Dr. House, valamint a Szellemekkel suttogó.
A Lost, a Szökés és a Hősök egyáltalán nem kötnek le, a Született feleségek néha, egy-egy rész erejéig-elejéig. A Vészhelyzetet Carter doki lelépése óta nem láttam és a Grace klinika első tíz része után feladtam a bámulást. Az Agy-kontrollt és a Gyilkos elméket néztem, de néhány rész biztosan kimaradt. Amit várok, a befejező évaddal visszatérő, McLeod lányai és megnézném még a Szex és New Yorkot, illetve a Sírhant Műveket.
Régebben kimaradhatatlan volt a Buffy, az Angel, az Isteni sugallat. Nagyon szerettem a Star Trek: Voyager részeit és a Csillagkaput is.
Az olyan sorozatok, mint a 24, a Dexter, a Dirt azért esnek ki az életemből, mert nem tudok sokáig fennmaradni és a felvett részeket meg nincs időm megnézni /mindig akad valami más :o)/.
Ezen a nyáron megpróbáltam követni az Életfogytig zsaru, a Született nyomozók és egyéb francia misztikus sorozatokat, de úgy látszik nem fog menni. Tegnap is félidőben otthagytam az egészet. Lehet, hogy mégsem vagyok sorozatfüggő? :o)

Cooper-teszt

Egy most hozott rendelet szerint a munkahelyemen kétévente cooper-teszttel mérik, mennyire vagyok alkalmas a munkámra. Eddig is mérték, de csak az egészségügyi alkalmasságot. Ha nagyon idióta voltál, vagy alkoholista csak akkor kellett, hogy fájjon a fejed. Most viszont, ha lusta dög vagy :-) már nem is vagy alkalmas a pályára. Oké nem olyan veszélyes a helyzet, mert van egy évem, hogy felkészüljek.

A feladatok: fekvőtámasz 30 mp alatt, 60 méter futás, felülés 1 perc alatt, helyből távolugrás, guggolás 30 mp alatt és 2000 méter futás. A 6 feladatból 5-öt kell teljesíteni, úgyhogy a helyből távolugrást perpillanat rögtön ki is lőttem. A maradék öt feladatból mindenképpen pontot kell szerezni, de ha csak az átlagot teljesítem, akkor is (most még :-); legyünk derülátók) irreálisan magasak a követelmények.

8 db fekvőtámasz, 60 méter 12 mp alatti megtétele, 9 db felülés, 8 guggolás, 2 km lefutása 13,02 perc alatt. Így a lehetséges 125 pontból kapnék 65 pontot. Sőt jobban belegondolva 1 perc alatt akár 9-10-et (vagy többet) is tudok guggolni :o). Alkalmassá minősítenek már 60 ponttól. Juhié.

Most hogy az olimpiai számok között nem szerepel a kanapén-fekvésben való indulás, nincs más választásom, mint hogy EDZENNI kezdjek (vagy terhes legyek, esetleg mindkettő?). Az edzéssel kezdem, aztán majd meglátom.

Ki kell mérnem kicsiny városom egyik közterületéből 2000 métert és rónom kell a hosszokat. Valószínűleg napi rendszerességgel. Istenem, már előre utálom. A kimérés még menni fog: beülök a kocsiba és nagy erőkkel figyelni fogom a kilométer-számláló kijelzőjét. Ez tényleg oké :o).

Már csak az a kérdés, hogy a város dimbes-dombos viszonyait vegyem figyelembe, vagy székesfővárosunk egyik megfelelő futópályáján fogják a teljesítményünk lemérni? Azt mondom, legyen minél simább, annál simább lesz. :o)

Az év esküvője

Ezt már most ki lehet jelenteni, kivéve, ha Díva vagy Húgom hirtelen előáll egy vőlegénnyel. :o))

A fényképezkedéshez a magaméhoz már ki is néztem ezt a padot. Egész jó beállásokat tudnánk itt csinálni, nemde? Mármint a koszorúslányokkal :-D

Kereszt-anyák napjára kaptam :o)

Kert

Több mint egy hónapja az előkert ékessége ez az ibolya"mező". Jöhet eső, szél, akár orkán, süthet le rá ezerrel a Nap, fagyaszthatja a reggeli dér, Nekik meg sem kottyan. Csak szépellenek. Annyira, hogy csak úgy vonzzák a darazsakat. :-)

Talán nekem is ilyen hozzáállás kellene? :o)

Elisabeth

Az utolsó előadás, amelyet ebben az évadban az Operettben megnéztünk. Csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Nem vagyok kritikus, nem is lennék jó annak, mert én élvezni járok színházba, moziba. Jól akarom érezni magam, és a kisebb hibák (a darab közben a színészek is elnevetik magukat a szitun) még emlékezetesebbé, jobbá teszik a műsort.
A jegyek már elég korán a rendelkezésünkre álltak, még akkor, amikor nem tudtam a szereposztást. Így amikor ránéztem a netre, és megláttam, hogy kik szerepelnek, legszívesebben az előző napira cseréltem volna a jegyeket: kíváncsi lettem volna Janza Katára, Bereczki Zoltán előadása mindig lenyűgöz, és a Halál az új kedvencem, az eleinte utált Szabó P. Szilveszter lett volna, sőt azt hiszem Rudolfot Dolhai Attila játszotta. Persze cserére nem volt lehetőség, így be kellett érnem Füredi Nikolett Elisabethjével, Kamarás Máté Haláljával, Szabó Dávid Rudolfjával és Bálint Ádám Ferenc Józsefjával. Luigi Lucheni szerepét Száraz Tamás játszotta és Náray Erikát, valamint a nagyszerű Nádasi Veronikát is meg kell említenem.
Mivel a kedvenc szereplőimről le kellett mondanom, így teljesen elfogulatlanul vártam az előadást.
Már az első pillanatokban meglepetést okozott, hogy értem a szöveget és ez egy dalszínház esetében már 95%-o sikert jelent számomra. Száraz Tamás éneke után szintén fantasztikus volt hallgatni Füredi Nikolettet, az előadásmód, az énekhang és persze az érthetőség szintjén is maradandót alkotott. Ekkor jött a hidegrázás, a borzongás és a tátott szájjal bámulás, megjelent a színen a Halál. Már értem a dal végén felcsattanó tapsvihart, a kurjongatások tömegét. Kamarás Máté annyira jó, hogy azt el sem tudom mondani. Olvastam, hogy valaki azt mondta Neki, hogy utána a színpadra lépni kész öngyilkosság. Ezt a két felvonásban többször is megtapasztalhatták a szereplők. Nemcsak azért, mert a rajongóival volt tele a színház, hanem mert a Róla sosem hallott nézőket is levette a lábáról.
Csodálatos dalok hangzottak el, a táncosok kiemelkedőt nyújtottak és a tömegjelenetek jól összefűzték a történetet. A zene annyira megragadott, hogy néha legszívesebben felugrottam volna táncolni :o)
Azt hiszem ezt a musicalt még meg fogom nézni és lehet, hogy nem csak egyszer.

Kultúra-sarok

Még februárban meglepett a Húgom azzal, hogy olyan lehetőséget biztosított, amire még álmomban sem gondoltam. Az Operettben azt a bemutatót nézzük meg, amelyiket csak akarjuk, akár mindet. Imádom a színházat, de az utóbbi időben alig-alig jutottam el, minden másra inkább áldoztam (könyvek, mozi) és születésnapomra is tárgyakat kérek és kapok, mint eseményeket.
Utoljára a Madáchban jártam a barátnőm meghívására – beugróként. A volt egyszer egy csapat című darabot néztük meg. Semmit sem tudtam az előadásról és ez tökéletes is volt, mert ha ismertem volna a tartalmát, lehet, hogy el sem megyek, mert utálok nyilvános helyen bőgni. (Az otthonom magányában is, de ez néha elkerülhetetlen és van, amikor jól is esik – papír zsebkendős filmeket is szigorúan egyedül vagy sötétben, az utolsó percekben ki-kisurranva nézek.)
Az utóbbi három hónapban így láttam: Menyasszonytánc (félig), Mozart, Szépség és a Szörnyeteg, Rómeó és Júlia, Vígözvegy, Marica grófnő, Mágnás Miska, Mária főhadnagy, Elisabeth.
Ez még nem volt elég a szórakozásból, mert egy másik barátnőm a Nemzeti Színházba is invitált, így nem maradt ki az életemből a Macskalápon és a Hermelin sem.
Volt olyan, hogy egy hónapban minden héten voltam színházban és olyan is hogy egy héten kétszer. Azt kell mondanom, hogy ez az év kicsit sűrű volt kulturális szempontból, mivel a Nemzeti Galériában is jártam, a Vaszary kiállítást néztük meg.
Úgymond még az a „szerencse”, hogy nézhető mozifilmekkel nem lettünk elkényeztetve az elmúlt fél évben, mert különben ahhoz, hogy kipihenjem magam szabadságot kellett volna kivennem. Például a BKV-s sztrájk hetében hétfőn színházban voltam, kedden 8-ig túlórázni kellett, szerdán bejátszott egy mozi, csütörtökön végre vásárolni is eljutottam délután, pénteket szerencsére megoldotta a sztrájk és nem mentem dolgozni, viszont a hétvége miatt a konyhában sütiket gyártottam és persze szombat-vasárnap vendégségbe voltunk hivatalosak. Az általam pihenésnek titulált „csak nézek ki a fejemből a tévére, vagy csak újságot lapozgatok, esetlen könyvet olvasok” program vasárnap este 7 órától kezdődött és 10-ig tartott, amikor is beájultam az ágyba. A lelkiállapotomon már csak a hosszú hétvége segít, kiülök a teraszra és remélhetőleg élvezhetem a napfényt és a jó kis semmittevést.

A hét főbűn

A minap a bűnökön gondolkodtam, és mivel nem katolikus nevelést kaptam, nálunk az egyszerű hétköznapi bűnökön kívül, nem nagyon beszélhetünk bűnbánatról és -bocsánatról. Szerintem ez egészen tisztességes megoldás: mindenki számoljon el a saját lelkiismeretével. Ha már nem tud aludni, akkor van az igazi gond.
/Éppen ezért hagytam abba a templomba járást is. 16 éves koromig egészen jó volt vasárnap reggel elmenni az istentiszteletre. Amikor kijött az ember a templomból szinte szárnyalt, vidáman készülődött az ebédre, együtt volt a család és ez a megkönnyebbült érzés elkísérte az egész napját. Nem mondom, hogy nem volt bennem olyan, hogy végre ezen is túlestem, meg miért kell korán kelni, miért nem nézhetem a tv-t és más egyéb fiatalkori bohóság. Ráadásul azt az havi, esetleg évi pár alkalmat igazán ki lehetett bírni. Ezután a falunkban „papváltás” történt. Az új tiszteletes nő volt, ami nem minősítene, mert egészen feminista nézeteket vallok, de annyira irritált a gyülekezethez, a napi történésekhez és a világhoz való hozzáállása, hogy már csak nagy kényszernek engedve mentem templomba. A mise végén addig szokásos érzés is elmaradt, sőt teljes letargiába estem. Mérges voltam, hogy a karácsonyi üzenet alkalmából pl. miért kell az űrhajózásról beszélni? A végén annyira nem tudtam megérteni a dolgokat, hogy esküvők, keresztelők és temetések kivételével nem vagyok hajlandó papot meghallgatni. A hit magánügy, ebbe nem kell a vallást belekeverni./
A hét főbűn először a Hetedik kapcsán jutott el hozzám, majd a vallásokról való tanulmányaim során, de felsorolásukra nem vállalkoztam volna. Most is a netet kellett használnom, hogy megtudjam:
1. A kevélység.
2. A fösvénység.
3. A bujaság.
4. Az irigység.
5. A torkosság.
6. A harag.
7. A jóra való restség
Ezek után még az értelmezésüket is meg kell fejtenem, hogy vajon melyiket követtem is el! Nem egyszerű feladat!

Itthon vagy home?

Az egyik kollégám Ausztráliába készül. Egy év nyelvtanfolyam - mondtam magamban - milyen jó dolog is ez. Igaz egy évig nincs fizetése, de megmarad a munkahelye (szabadságot vesz ki) és még angolul is jól megtanul. Azután elbeszélgettünk. Közel sem biztos, hogy nem marad kint végleg. Ott akkora nagy a szabadság, hogy öt évig tanulóvízummal simán kint élhetsz, és persze dolgozhatsz is. Munka van, a fizetés meg akkora, még ha nem az átlagkeresetet is kapod meg, hogy spórolni is tudsz. Oké, messziről jött ember, de akkor is! Spórolni a fizetésből? Régi szép idők, amikor még nem volt lakáshitel, autó és persze rezsi. /Ahogy ezt leírtam egész gazdagnak éreztem magam, de csak egy pillanatig :)/. „Biztos” jó lehet kint. Belegondolva, ha tíz évvel fiatalabb lennék, én is belevágnék. Talán. Egyáltalán nem! Nem az ismeretlentől való félelem (az is), hanem a mentalitásom tart vissza. Ha már itthon is rühellem a változásokat, az mekkora megrázkódtatást okozna, ha egy idegen környezetbe kellene beplántálnom magam. Nem attól tartanék, hogy idegenekkel kellene megismerkednem – pár hét, hónap akklimatizálódás után ez is megy – hanem az ismerősök hiánya lenne kellemetlen. Itt nem csak emberekre gondolok, mert pár személy már eltűnt az életemből, hanem a táj, az agresszív megnyilvánulások, a folytonos panaszkodás, a mások számára érthetetlen viccek, a napi traccs partik, a nyelv és a gondolkodásmód elmaradása okozna űrt bennem. A családomról nem is beszélve.
Fantasztikus környezetbe utazik a srác, de mi pótolhatja a szeretett dolgokat?

Rajztanulás

Imádok rajzolni. Egyetlen probléma van, nem tudok (ezt nagyon nehéz kijelentenem). Gyerekkoromban eszembe se jutott, hogy rajzolgassak a szüleimnek, csak a kötelező rajzfoglalkozásokon vettem részt. Ráadásul, ha valamit rosszul, vagy nem úgy csináltam, ahogy elvárták, a tanárom jól meghúzta a copfom. Így a rajz nem lett az erősségem, viszont mások tehetségét mindig is csodáltam és igen, irigyeltem is. Többször próbálkoztam – főleg tiniként – másolással. S mivel elfogult voltam, vagyok magammal, kijelenthetem, hogy elég sikeres rajzok lettek. Ez a rajz mizéria akkor tört ki igazán rajtam, amikor első osztályos ismerősömnek a tanító néni azt a házi feladatot adta, hogy rajzoljon békát, őzet és más jópofa állatot. Komolyan ezt várják egy hatévestől? Na, jó, tudok elefántot rajzolni (hátulról), de más állat csak Activity szinten ismerhető fel – találgatással.
A mostani rajzolós korszakom kimerül a firkálgatásban, abban Ász vagyok. Pszichológiai tanulmány lehetne a telefonálás közben rajzolt nyílerdő, a hurkokból összeállított virágfej és a többi nonfiguratív próbálkozásom. Egyes ilyen cetliket hónapokig őrzök, mivel annyira tetszenek. :-)
Már párszor elhatároztam, hogy részt veszek egy tanfolyamon, ahol megtanítanak – csak úgy a képzeletet használva – rajzolni. Hallottam róla, hogy több helyen is indítanak ilyen felszabadító kurzust. Amit igazán kipróbáltam volna, az agykontrollt is felhasználó kétnapos továbbképzés. Aztán rájöttem, az, hogy profi módon rajzolhassak, nem éri meg az elkért árat. Biztos másként látnám utána a világot, sőt még ábrázolni is tudnám, és mivel úgy képzelem, hogy egy kép készítése is olyasmi lehet, mit az olvasás, ki is kapcsolna. Ebbe belegondolva döntöttem úgy, hogy inkább könyveket vásárolok, mert olvasás után másként látom a világot, kikapcsol és az ábrázolásmódom is finomodik – beszéd közben több szót használok.
Könyvvásárlásban is otthon vagyok, így nem volt nehéz felfedeznem a most megjelent Jobb agyféltekés rajzolás című művet. A gondolatmenetemet követve rögtön lecsaptam rá, már csak a futárt várom és kezdődhet újabb karrierem kezdete.

Kókuszos süti

Készülök a Húsvétra. Mert pont időben vagyok a készülődésre, kedvem van hozzá és különben is… Így recepteket nézegetek, átgondolom ki, mit szeret, nekem mihez lenne hangulatom és három nap alatt mi fogy el élvezettel. Az elmúlt időszakban – mi más :)) - a sütik voltak porondon. Az egyszerűt szeretem, meg néha a bonyolultat is, de most valami leveles tésztásat kerestem. Átnéztem az elmúlt évek tavaszi „konyhalapjait”: Príma Konyha (egész jó szombati egytálételt készítettem a segítségével), Fakanál. Végül eljutottam a tavalyi Kiskegyed Konyhája márciusi számához. A címlapfotó is egész megkapó volt, de nem csigázott fel :-), „kókuszos tekercs”?, de mire átlapoztam az újságot már azon gondolkodtam van-e minden hozzávaló itthon. Persze, hogy volt.

Kókuszos pálmalevél

50 dkg leveles tészta
10-10 dkg vaj, porcukor, kókuszreszelék

A szobahőmérsékleten kiolvasztott leveles tésztát, liszttel hintett deszkán, többé-kevésbé téglalap alakúra nyújtjuk. Az olvasztott vajjal kikevert porcukros masszához szórjuk a kókuszreszeléket és szépen ellapogatjuk a tésztán. Két oldalról feltekerjük (mint a tekercsnél) és felszeleteljük. Előmelegített sütőben, sütőpapírral bélelt tepsin kb. 15 percig, 210 °C-on sütjük.

Mozi

Szombaton – csak úgy magamban – elgondolkodtam a mozizási szokásaimon. Ekkor jutott eszembe, hogy a múlt században, vagy 15-20 évvel ezelőtt, mely mozikat favorizáltam a fővárosban. Kedvenceim közé tartozott a Vörös Csillag. Imádtam az eleganciáját, a széles lépcsősort, amely felvezetett a terembe, azt, hogy külön ruhatár működött, és olyan volt, mintha igazából színházba igyekeztem volna. Plusz pontot jelentett, hogy villamossal jól megközelíthető volt és a késő esti előadás után is a világos körútra lyukadtunk ki. A jó tömegközlekedés vonzott az Urániába és a Metro moziba is. Persze nem volt elhanyagolható az sem, hogy az ülések kényelmesek voltak, főleg a Metróban, ahol plüss „fotelok” álltak rendelkezésre. A Blaha környéke igazán elkényeztetett bennünket akkoriban, még ha a filmkínálat nem is. Ott volt a Bástya, amely iránt néhányan – szerintem nem jogosan – előítélettel viseltettek és az általam kissé nem kedvelt Horizont is. Azt a mozit valószínűleg az alkalmazottak miatt csíptem. A Művészbe és az Európába nem jártam, de a bentebb lévő Sportot kipróbáltam, egyszer. A Nyugatinál viszont a Kossuth igazán kedvelt hely volt. A budai oldal olyan szegény-szerény volt, hogy ott az Etele út – Tétényi út sarkán lévő mozin kívül a mindig bevehető Bartók volt a kikapcsolódás fellegvára. Szombaton ennyire futotta tőlem. Vasárnap a könyvespolcomon kutakodtam, amikor a kezembe ’ugrott’ egy könyv, melyben könyvjelzőként egy mozijegy volt. Vörösmarty. A mozira emlékszem, a szitura is, amikor utoljára ott voltam. {Egy tanfolyamon voltam hallgató ’92-ben, amikor többen elhatároztunk, hogy kora délután kilógunk a suliból és megnézünk egy akkor menő (minden szempontból) filmet. Hogy mi lehetett az, fogalmam sincs, viszont a filmvetítés mindent vitt. {Oda ülhettünk, ahová csak akartunk és nagy viháncolás után választottuk ki a helyünket, persze az ülésrend nem volt mindegy. 8-10 vegyes elosztású fiatal igazán megbotránkoztatta a jegyszedő néniket. Miután lenyugodtunk, kezdődött a film. Fekete-fehér, valami meghatározhatatlan zene és persze csodálkozó pillantások egymásra. – Berlin felett az ég – Zúgolódás és gyors filmcsere után végre azt néztük, amire a jegyet váltottuk. Wenders filmjét azóta sem láttam, igaz Meg Ryan nekem tetszett az Angyalok városában.} A helyszín nem ugrik be, pedig az Üllői út 1. a központban található.
Ezek a helyek annyira meghatározóak voltak az életemben, hogy az egyetlen multi, amelyet a későbbiekben megszerettem a Corvin volt. A Westend megnyitása után is inkább a Kossuthba jártunk, a jegyek olcsóbbak voltak és mintha csak otthon lettünk volna. Ma, ha választani kell a parkolás számít, és mivel a hét eleji olcsóbb jegyeket az összevonással megszüntették, az, hogy a megnézni kívánt filmet hol játsszák. Kizárásos alapon így marad a Lurdy. Azt hiszem, kezdem megkedvelni, már nemcsak a mozi miatt választjuk.